Tudatában lenni a felelősségnek nem más, mint tudatosan megalkotni saját magunkat, saját sorsunkat, életkörülményeinket, érzéseinket, és ha arról van szó, saját szenvedésünket (Yalom, 2019).

Sokan gazdaságilag nagyon nehéz helyzetbe kerülnek most. Akik szembe tudnak nézni a szabadsággal, azok valószínűleg megugorják a lécet és előttük van a lehetőség, hogy erősebben álljanak talpra, mint azelőtt. Ez alatt azt értem, hogy bele lehet dőlni arccal a nyomorúságba, hogy mennyire elbánt velünk a sors, a karantén vagy bármi, de úgy is dönthetünk, hogy most, hogy összedőltek a jól ismert struktúrák, felelősséget vállalunk és elkezdjük aktívan alakítani a sajátunkat. Ehhez belső kontrollra van szükség, vagyis, hogy az egyén elfogadja személyes felelősségét viselkedéséért, életéért.

Szemben a külső kontrollal, ahol úgy érezheti, hogy ami vele történik, nem függ tőle és így az események az ő hatásán kívül esnek. Csak főszereplője, de nem rendezője saját életének. Kutatások azt mutatják, hogy a külső kontrollosok hajlamosabbak mindenféle pszichés megbetegedésre, például depresszióra (Smith, Mackie, 2004). Ha ez beépül és általánossá válik, az kiváló út a tanult tehetetlenséghez. Ez azt jelenti, hogy annyi negatív élmény ér minket, amit úgy ítélünk meg, hogy nincs a befolyásunk alatt, hogy már azt sem kerüljük el, amit el tudnánk kerülni. Ezt nagyon leegyszerűsítve az oldhatja meg, ha sikerül felismernünk, hogy

Ez tehát az egyik tanulság: a külső kontroll gyakran egyszerűbb és energiatakarékosabb, de igazi problémákat, mint a mostani, nehéz így megoldani. Ez nem azt jelenti, hogy a világtól teljesen függetlenedni kell és senki se alkalmazkodjon, mert az ismét egy másik véglet, amit hívhatnánk akár antiszociálisnak is. Fritz Perls ezt az egyensúlyt úgy fogalmazta meg, hogy „jól integrált, összeszedett embernek azt nevezzük, aki képes gondoskodó kapcsolatban állni környezetével úgy, hogy az nem szippantja fel őt, de ő sem vonul vissza belőle teljesen. Megáll a maga lábán, mert megérti a kapcsolatot önmaga és a társadalom között, ahogyan a jelek szerint a testrészek is ösztönösen értik kapcsolatukat a testtel, mint egésszel. A jól integrált ember felismeri a kapcsolati határt saját maga és a társadalom között, megadja a császárnak, ami a császáré, és megtartja saját magának, ami neki jár.” (2004).

Felmerülhet a kérdés, hogy mi lehet akkor a megoldás - ami egyből rámutat, hogy mennyire szeretjük a korlátainkat és mekkora szükségünk van arra, hogy valaki megmondja, hogy mit tegyünk, struktúrát adjon a bizonytalanságunknak. Az én szubjektív véleményem az, hogy legyünk egy kicsit magunkkal, és ami jön, azt engedjük, hadd jöjjön. Figyeljünk az összes érzékszervünkkel önmagunkra. Bármivel találkozunk az úton, azt egyszerűen fogadjuk el úgy, ahogy van, ítélkezésmentesen. Ezeket majd utólag jól kielemezheti mindenki magának, ha még van rá igénye, de először tapasztaljuk meg a belső világunkat, mert ritkán van ilyen jó lehetőség arra, hogy megismerkedjünk vele. Egy kis gyakorlás után jó eséllyel megláthatjuk, hogy a szörnyűség, ami itt belül van, nem is annyira szörnyű. Vagy, hogy a szörnyűség mellett rengeteg csodát és szépséget is rejt. Ha ez megvan, egyből könnyebben járható az a belső út, amin rátalálhatunk életünk értelmére és a szabadságra. És mi több pozitívumot lehetne találni egy világjárvány közepén ennél?