Szabadon a négy fal között

A mostani járványügyi helyzet rengeteg dilemmát dob a lábunk elé, amikkel bőven van dolgunk. Úgy gondolom, hogy a nyilvánvaló mögött ott húzódik egy mélyebb szorongás, ami egyben lehetőség is. Ezen gondolkoztam kicsit.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                   Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok   Néha csontvázról álmodok, csak elindul felém, jön közelebb, egyre közelebb. Nem bírom tovább, visítok és felébredek.  - Csak álom volt - mondja anya. Mintha sokat segítene, hogy a szörnyűség itt belül van és nem ott kívül.   Az elmúlt napokban elég gyakran jön szembe velem ez a gondolat. Sok „szoronganivalónk” van „ott kívül” is és meglehetősen nehéz és nyomasztó azzal szembenézni, hogy azért az igazán nagy munkánk „itt belül” van. Legalábbis jó lenne, ha az „itt belüllel” is foglalkoznánk, hiszen most, a négy fal közé ragadva, a kis térben sokkal könnyebben botlunk az előszobában önmagunkba, mint a szokásos napi sürgésben. Szerintem  ehhez kapcsolódik a legérdekesebb paradoxon ebben a helyzetben: Gyakran hallom, hogy „be vagyok zárva”, „korlátozottak a lehetőségeim”, „meg van kötve a kezem” vagy „nem tudok találkozni a barátaimmal, családommal” – azaz sokan megéljük (és ez alól én sem vagyok kivétel), hogy keretek közé lettünk szorítva. Mégis azt gondolom, hogy pont az ellenkezője, - a hirtelen nyakunkba szakadt szabadság az, amivel nem tudunk mit kezdeni. Hogy magunkra maradtunk a kőkemény bizonytalansággal. Eltűnt az eddigi jól bevált rutin és struktúra, és senki nem kopogtat az ajtón, hogy megalkossa nekünk a következőt. Kipukkadt a lufi, és vállalnunk kell a felelősséget, mert nem látja senki, hogy mi lesz holnap, egy hét múlva vagy akár hosszabb távon. A tranzakcióanalitikusok azt mondják, hogy „a struktúraéhség kielégítetlensége, a kínzó ürességérzés csaknem olyan veszedelmes, mint az alultápláltság vagy a malária, az ember pusztán unaloműzésből életveszélyes bonyodalmakba sodorhatja magát” (Járó, 2011). A korlátokat szidjuk, de azzal van a legnagyobb bajunk, hogy nem találjuk őket a megszokott helyükön. Ezt élem meg én is. Pörgetem a Facebook-ot, statisztikákat nézek, szorongok, hogy mi lesz - én elsősorban gazdaságilag, de ki-ki helyettesítse be a saját aktuális kedvenc szorongását. Valahogy nehezen akaródzik bármi konkrét lépést tenni, például megírni ezt a cikket vagy magammal foglalkozni, mert az talán szembesítene a rideg valósággal, hogy ez a folyamat épp annyira játszódik belül, mint kívül. A mostani szorongás nagyrészt egzisztenciális és ez négy alapvető konfliktust hordoz magában, amik mindig ott vannak mindenkivel, de most páros lábbal rúgják be az ajtót. „Végső aggodalmaknak” is hívja őket a szakirodalom (Yalom, 2019). A halál, a szabadság, az elszigeteltség és a jelentésnélküliség. Mindegyikkel találkozhatunk most közelebbről is, ebben az új élethelyzetben.  Kettő – a halál és az elszigeteltség – itt-ott megjelennek különböző cikkekben. Éppen ezért most inkább a másik kettővel foglalkozom. A jelentésnélküliség (vagy hívhatjuk az élet értelmének is, hogy ne dőljünk mindjárt a kardunkba), azzal foglalkozik, hogy kik vagyunk és miért vagyunk. Most több időnk van foglalkozni ezekkel a kérdésekkel. Ha eltűnik a jól ismert struktúra és nem vigyázunk, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy önmagunkon gondolkozunk. Ezt vagy megpróbáljuk felfüggeszteni azzal, hogy kétségbeesetten keresünk valami kapaszkodót, vagy beleengedjük magunkat és szánunk egy kis időt arra, hogy számot vessünk azzal, hogy éppen hol vagyunk, és merre tartunk. Aki felkészült, az csomagoljon, mert a fizikai tér kicsi, mégis nagy utazásra készülhet. Aki pedig nem áll készen, az a legkülönbözőbb taktikákat választhatja a menüről, hogy hogyan ne találkozzon önmagával, de ezekről egy következő cikkben fogok majd írni. A mostani egy olyan helyzet, ahol minden lehetőségünk adott arra, hogy ténylegesen meghatározzuk, hogy miért érdemes élnünk, és mik az értékeink, amik mentén működünk. Aki megtalálja, hogy miért érdemes élnie, annak az ilyen vagy ennél sokkal súlyosabb helyzetekben is ott a mankó és ott az értelem (ld. Frankl, 1988). Ezek olyan kérdések, amiket még akkor is jó tudatosítani olykor, ha úgy gondoljuk, hogy jól megdolgozott és fejlett önismeretünk van. Ha tudjuk, hogy miből dolgozunk (értékek) és tudjuk, hogy merre tartunk (értelem), akkor mindenünk adott, hogy felelősséget tudjunk vállalni egy teljesebb, autonóm és végeredményben talán boldogabb életért. A másik konfliktus ebből következik: a szabadság, amit elkezdtem már korábban kibontani. Annak a felismerése, hogy teljes mértékben felelősek vagyunk a világért, amit teremtünk.Tudatában lenni a felelősségnek nem más, mint tudatosan megalkotni saját magunkat, saját sorsunkat, életkörülményeinket, érzéseinket, és ha arról van szó, saját szenvedésünket (Yalom, 2019).Sokan gazdaságilag nagyon nehéz helyzetbe kerülnek most. Akik szembe tudnak nézni a szabadsággal, azok valószínűleg megugorják a lécet és előttük van a lehetőség, hogy erősebben álljanak talpra, mint azelőtt. Ez alatt azt értem, hogy bele lehet dőlni arccal a nyomorúságba, hogy mennyire elbánt velünk a sors, a karantén vagy bármi, de úgy is dönthetünk, hogy most, hogy összedőltek a jól ismert struktúrák, felelősséget vállalunk és elkezdjük aktívan alakítani a sajátunkat. Ehhez belső kontrollra van szükség, vagyis, hogy az egyén elfogadja személyes felelősségét viselkedéséért, életéért. Szemben a külső kontrollal, ahol úgy érezheti, hogy ami vele történik, nem függ tőle és így az események az ő hatásán kívül esnek. Csak főszereplője, de nem rendezője saját életének. Kutatások azt mutatják, hogy a külső kontrollosok hajlamosabbak mindenféle pszichés megbetegedésre, például depresszióra (Smith, Mackie, 2004). Ha ez beépül és általánossá válik, az kiváló út a tanult tehetetlenséghez. Ez azt jelenti, hogy annyi negatív élmény ér minket, amit úgy ítélünk meg, hogy nincs a befolyásunk alatt, hogy már azt sem kerüljük el, amit el tudnánk kerülni. Ezt nagyon leegyszerűsítve az oldhatja meg, ha sikerül felismernünk, hogy sokkal nagyobb szabadságunk van, mint ahogy azt gondolnánk. Ez tehát az egyik tanulság: a külső kontroll gyakran egyszerűbb és energiatakarékosabb, de igazi problémákat, mint a mostani, nehéz így megoldani. Ez nem azt jelenti, hogy a világtól teljesen függetlenedni kell és senki se alkalmazkodjon, mert az ismét egy másik véglet, amit hívhatnánk akár antiszociálisnak is. Fritz Perls ezt az egyensúlyt úgy fogalmazta meg, hogy „jól integrált, összeszedett embernek azt nevezzük, aki képes gondoskodó kapcsolatban állni környezetével úgy, hogy az nem szippantja fel őt, de ő sem vonul vissza belőle teljesen. Megáll a maga lábán, mert megérti a kapcsolatot önmaga és a társadalom között, ahogyan a jelek szerint a testrészek is ösztönösen értik kapcsolatukat a testtel, mint egésszel. A jól integrált ember felismeri a kapcsolati határt saját maga és a társadalom között, megadja a császárnak, ami a császáré, és megtartja saját magának, ami neki jár.” (2004). Felmerülhet a kérdés, hogy mi lehet akkor a megoldás - ami egyből rámutat, hogy mennyire szeretjük a korlátainkat és mekkora szükségünk van arra, hogy valaki megmondja, hogy mit tegyünk, struktúrát adjon a bizonytalanságunknak. Az én szubjektív véleményem az, hogy legyünk egy kicsit magunkkal, és ami jön, azt engedjük, hadd jöjjön. Figyeljünk az összes érzékszervünkkel önmagunkra. Bármivel találkozunk az úton, azt egyszerűen fogadjuk el úgy, ahogy van, ítélkezésmentesen. Ezeket majd utólag jól kielemezheti mindenki magának, ha még van rá igénye, de először tapasztaljuk meg a belső világunkat, mert ritkán van ilyen jó lehetőség arra, hogy megismerkedjünk vele. Egy kis gyakorlás után jó eséllyel megláthatjuk, hogy a szörnyűség, ami itt belül van, nem is annyira szörnyű. Vagy, hogy a szörnyűség mellett rengeteg csodát és szépséget is rejt. Ha ez megvan, egyből könnyebben járható az a belső út, amin rátalálhatunk életünk értelmére és a szabadságra. És mi több pozitívumot lehetne találni egy világjárvány közepén ennél?    2020.03.28.   Felhasznált irodalom:   Frankl, V. E. (1988). ... Mégis mondj Igent az Életre: egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort. Budapest: Pszichoteam. Járó, K. (Ed.). (2011). A játszmák világa: felfedezések a tranzakcióanalízis tájain. Budapest: Háttér Kiadó. Perls, F. (2004). A Gestalt-terápia alapvetése; Terápia testközelből. Budapest: Ursus Libris. Smith, E. R., & Mackie, D. M. (2004). Szociálpszichológia. Budapest: Osiris. Yalom, I. D. (2019). Egzisztenciális pszichoterápia. Budapest: Park Könyvkiadó.

Tovább olvasom